Akkor, ott az út szélén még nem tudtam, hogy kicsoda

Akkor, ott az út szélén még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok akiknek megőrzi fontos mondataikat.

Mindenkinek van lelke

Mindenkinek van lelke. De nem mindenki engedi meg magának, hogy lelki életet éljen. (…) A férfiakat úgy szocializálják, hogy ne sírjanak, ne hagyják el magukat, ne panaszkodjanak, ne álmodozzanak, ne legyenek érzékenyek. De ez nem azt jelenti, hogy belül üresek!

Igen, sírok

Igen, sírok. Férfi létemre. Hát a férfinak nincs szeme, a férfinak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? Nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a nőt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? Akkor hát miért ne panaszkodhatnának a férfiak is? Miért ne sírhatna a katona is? Mert az férfiatlan? Miért lenne férfiatlan?