Vannak pillanatok az életben, amikor minden külső ok nélkül, hanem inkább a fogékonyságnak belülről kiinduló és bizonnyal csak fiziológiailag magyarázható fokozódása folytán

Vannak pillanatok az életben, amikor minden külső ok nélkül, hanem inkább a fogékonyságnak belülről kiinduló és bizonnyal csak fiziológiailag magyarázható fokozódása folytán, a környezetnek és a jelennek érzéki felfogása a világosságnak magasabb és ritka fokára emelkedik, miáltal ilyen pillanatok utóbb kitörölhetetlenül bevésődnek emlékezetünkbe, s egész egyéniségünkben fönnmaradnak, anélkül, hogy tudnánk, miért vagy hogy miért éppen ők a hozzájuk hasonlóknak annyi ezreiből, hanem inkább egészen oly véletlenül, mint egész kihalt állatfajoknak egyes, a kőrétegekben fönnmaradt példányai, vagy mint azok a rovarok, amelyek valamikor egy könyv becsapása alkalmával véletlenül összenyomódtak.

Kérdezd meg akármelyik idős embertől, észrevette-e, hogy telt le az élete? Nem vett észre semmit

Kérdezd meg akármelyik idős embertől, észrevette-e, hogy telt le az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint a párás távoli sztyepp. Reggel, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-körül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és innen már nem lehet megkülönböztetni az erdőt a dudvától, a szárazföldet a kaszálótól.

Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő

Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (…) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!

Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket embernek

Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket embernek. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki foglalkozik a múlttal. Az emlékeink hangot adnak nekünk. Tanúskodnak a múltról, hogy mások tanulhassanak belőle, hogy ünnepelhessék sikereinket, és figyelmeztetve legyenek a hibáinktól. Sokféleképpen értelmezhetjük törékeny létezésünket, sokféleképpen adhatunk neki jelentést, de az emlékeink adják meg a célját, és adnak hozzá összefüggést. Itt találhatjuk az elképzelések, félelmek, szerelmek, megbánások egyéni tárházát.

Végignéztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét, most is pontosan emlékszem rá, de elfelejtettem minden az előtt látott napfelkeltét

Végignéztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét, most is pontosan emlékszem rá, de elfelejtettem minden az előtt látott napfelkeltét. Akkor utoljára úgy bámultam a hajnal fenséges csodáját, mintha először látnám. Azután búcsút vettem a napvilágtól, hogy azzá lehessek, ami ma vagyok.