Archívumok

- Azon tűnődöm, mi lesz a betűkkel, amiket az emberek írás

– Azon tűnődöm, mi lesz a betűkkel, amiket az emberek írás közben kihúznak, kitörölnek, kiradíroznak. Hová lesznek azok a számkivetett, eltaszított, félredobott betűk? Lehetséges, hogy elkeseredett hordákba gyűlnek? Belőlük lesznek a gonosz írások? A rossz könyvek?
– Meglehet. És mi van, ha nem mindegyik számkivetett keseredik meg? Ha a töröltek közül többen úgy értékelik, hogy voltaképpen elnyerték a szabadságukat? Még az sem kizárt, hogy az ő soraikból jönnek a graffitik.

Nem kínálhatsz fel nagyobb csodát, mint a szerelem

Nem kínálhatsz fel nagyobb csodát, mint a szerelem. Semmi nincs, amire elcserélhető. Szeretem őt, s amióta ez megtörtént velem, többé nem vagyok önmagam, akként nem, mint eddig. Sebezhetőbb lettem, s a szerelem természetéből adódik, hogy megsebezhet ő is: egy figyelmetlen szó vagy mozdulat fájdalmat okozhat, miként ennek ellenkezője olyan örömet, amihez foghatót eddig nem ismertem.

Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd

Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam. Maradnék még: amíg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével találkozó lényhez: – hogy hívnak? – szépség a nevem -, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség! Semmiféle műkábulat, álszédület nem érhet fel hozzád; olyan vagy, gyönyörű, mint a szerelem.

Ott van a többmilliárdnyi ember, a maga ezernyi bújával,

Ott van a többmilliárdnyi ember, a maga ezernyi bújával, bajával, a fejükben hemzsegő, lüktető számlálhatatlan érzéssel, gondolattal és impresszióval, és közülük csak kevesen tudják elmondani magukat. Pedig aki birtokában van bármilyen kifejező vagy teremtő képességnek, máris tudja, ezért születtünk: magunkat elmondani. Elmondani újra és újra, és mindannyiszor azt gondolni, aztán tévedni: most megtettük. De soha nem sikerül mindent elmondani, ez már az utánunk következők feladata, és így tovább.

A boldogság nem olyan, mint egy totemoszlop, amit felállítanak

A boldogság nem olyan, mint egy totemoszlop, amit felállítanak valahol, és azután az már mindig ott áll. A boldogság halékony, illékony, finom dolog, ennélfogva nem is mindig ordibál, hogy: Hé, megjöttem, itt vagyok! Más szóval: jó szem kell hozzá, anélkül talán észre sem veszed, hogy a közeledben jár. Légy rá nyitott!

Várhatatlan csoda esett velünk

Várhatatlan csoda esett velünk. Se kértük, se kerestük, de megtaláltuk egymást. A te boldogságodra már ittunk, télvízkor. Most pezsgőzzünk közös örömünkre. Csak azt ne mondjuk soha, hogy soha és örökké.

Senki sem bánt, nem fenyeget

Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek – s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős… túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?… Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély.

Törpének érzem magam a titáni fák tövében

Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.

Csak egy kis féltékenység kell ahhoz, hogy eszét veszítse

Csak egy kis féltékenység kell ahhoz, hogy eszét veszítse az ember. Vajákosoknak hisz, temetőben mászkál, koponyát, csontokat szedeget. Folyton sírhatnék kínozza, könnyek csiklandják orrát, és nagyítóra van szüksége ahhoz, hogy felfedezze magát a tükörben. A lelki szörny kicsinnyé tesz: eltörpülsz. És a fájdalom egyre csak dagad. Hízik, kórosan, sorvasztóan.

Tessék: álarcok, maszkok

Tessék: álarcok, maszkok. Nem az a maszk számít, amit félrelök. Ám amit megfog és az arca elé emel, az már egy-egy vonás magából. Az ember nem ilyen, vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is. Ne akarjon mindennek szilárd körvonalakat, érzelmeire fogantyúkat, hogy megragadhassa azokat. Vagyunk néhányan ilyen furcsa halandók. Nem racionálisak, hanem emocionálisak. Nem baj, ha nem értenek minket, még az sem baj, ha bolondnak tartanak. Mélységesen nem számít, milyennek látnak bennünket mások, ha a mi ablakaink a képzeletre nyílnak, s ha tükreink olyan világba vezetnek, ahová a köznapok embere soha el nem juthat.

Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, hiszen azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. Szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk.

Az ember választja a betegségeit

Az ember választja a betegségeit. (…) Tudod, amikor elfog a herót, amikor az élet minden rezdülésében csupán terhes kihívást látsz, amikor jobban esik keseregve nyavalyogni, irigyen gyűlölködni, mintsem épeszű dolgot cselekedni, amikor feladod önmagadban a harmóniát, betegséget választasz. Azt hiszed, jól elbújtál a terhek elől, téged hagyjanak a francba, elvégre te beteg vagy. És ekkor az is leszel, jönnek sorban a tünetek, és te tényleg átkozottul lepusztulsz, önnönmagadat füstölöd ki a tutinak hitt, helyes kis menedékedből. Szóval, amikor az élet valami kínos helyzetet bűvöl eléd, ne bújj el előle. Nem lehet elbújni. Ne gyűlölettel kezeld, ne koholt “tünetekkel” címkézd fel a bajt. Vállald magadat! S ha a saját szemedbe nézel, meglátod, semmi sem olyan súlyos, amilyennek látszik, a problémák orvosolhatók, viszont a neurózis, a stressz, ha engedsz neki, tényleg megöl.

Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette,

Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés.

Megesik, hogy nincs is tanítvány, csak tanító szándék van.