Archívumok

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

A férfiaknál a szerelem két egyenlő részből áll: kéjvágyból

A férfiaknál a szerelem két egyenlő részből áll: kéjvágyból és ámulatból. Az utóbbit a nők is megértik, az előbbiről csak hiszik, hogy tudják, mi fán terem. Talán ha húszból egy akad köztük, aki sejtené, milyen a természete vagy miféle mélységekig hatol; persze lehet, hogy az éjszakai nyugodalmuk és a lelki békéjük szempontjából így a jó.

Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát - talán

Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát – talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember

Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok – a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.

Felnőtt, de rá kellet jönnie, a felnőttség korántsem olyan,

Felnőtt, de rá kellet jönnie, a felnőttség korántsem olyan, mint amilyennek gyermekfejjel elképzelte. Akkoriban úgy gondolta, eljön majd a nap, amikor dönt, s félreteszi játékait. De egyáltalán nem így történt – csupán az érdeklődés hunyt ki benne irántuk. A játék mind kevesebbet és kevesebbet jelentett, a gyermekkor édes emlékeire az évek pora rárakódott, s azok lassanként feledésbe merültek.

Martin tiszteletes ezerszer elmondta, úgy sulykolta belé, mint

Martin tiszteletes ezerszer elmondta, úgy sulykolta belé, mint valami helyesírási szabályt, hogy a lyuk az ly és nem j: épelméjű ember nem hisz Istenben. (…)
– Istennek semmi köze az ésszerűséghez; Istennek a hithez, a bizalomhoz van köze. Isten azt mondja: “Naná, hogy szereld csak le azt a biztonsági hálót. És ha nincs alattad, akkor vágd el a kötelet is.”

Senki nem ragyog állandóan, talán csak a Jóisten az égben.

Az emberi lélek, különösképp a gyermeki lélek, kúthoz

Az emberi lélek, különösképp a gyermeki lélek, kúthoz hasonlatos: édes vízzel teli, mélységes mély kúthoz. S ha valamely gondolat túlságosan kellemetlen valaki számára, azt dobozba zárva lelke kútjának mélyébe veti. Vár, míg meghallja a csobbanást… s a doboz eltűnik. Bizonyos szempontból legalábbis – mert igazában nem tűnik el soha. (…) A legmélyebb kútnak is van feneke, ahol az efféle dobozok megpihennek. Hogy nem látszanak, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek (…) a gonoszság, a rémület e zárványai rothadásnak indulhatnak a mélyben, s idővel a legtisztább vizet is megmérgezhetik.

Így megy ez: egyik nap a másik után, egyik étkezés a másik

Így megy ez: egyik nap a másik után, egyik étkezés a másik után. Egy adott pillanatban csak egyszer veszünk levegőt, egy adott percben csak egyfajta fájdalmat érzékelünk. A fogorvos egyszerre csak egy gyökércsatornát vesz kezelésbe; a hajóépítők egyszerre csak egy hajót ácsolnak. Ha az ember regényírással foglalkozik, csak oldalról oldalra haladhat. A többi – mindaz, amit tudunk, mindaz, amitől félünk – elmarad mellőlünk. Katalógusokat böngészünk, meccset nézünk, elhatározzuk, hogy az AT&T telefontársaság helyett inkább a Sprinthez csatlakozunk. Számláljuk a madarakat az égen, és hiába halljuk a közelgő lépteket a folyosóról, nem fordulunk hátra; azt mondjuk, igen, igen, a felhő gyakran emlékeztet másvalamire – halra, egyszarvúra, lóháton ülő emberre -, de azért igazából csak felhő marad, semmi más. És még ha villám kél belőle, akkor is azt mondjuk: ó, ez csak egy felhő, és figyelmünket máris leköti a következő étkezés, a következő fájdalom, a következő lélegzetvétel vagy a regény következő oldala. Hát igen – így megy ez…

- Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni

– Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (…) Bizony. A költők örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerű. És örökké éhes.
– Mivel táplálkozik? (…)
– Barátsággal. Barátságot zabál.