Archívumok

Hová tűnik a fájdalom? Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott

Hová tűnik a fájdalom? Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott áll lesben valahol egy sötét szögletben, és csak a pillanatot várja, hogy felbukkanjon. Hová lesz? A leghihetőbb, hogy bennünk marad. Itt van, láthatatlanul. Elnyúlik, elterül, nincs is. Nem érzünk a jelenlétéből ilyenkor semmit. Pedig biztosan itt ólálkodik. Hogyan tudna másképp, ha akar, egy másodperc tört része alatt elhatalmasodni rajtunk? Hogyan tudna rögtön és azonnal úgy fájni?

Minálunk ballada terem a földön

Minálunk ballada terem a földön.
Minálunk fájdalom terem a földön.
Minálunk Égiek vezette csodák teremnek.
Hogy végre lássunk.
De mi kételkedünk. És nem bízunk.
És vakon hisszük, megátalkodottan, hogy elkerülhetjük a büntetést.

Akkor, ott az út szélén még nem tudtam, hogy kicsoda

Akkor, ott az út szélén még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok akiknek megőrzi fontos mondataikat.

Az évekkel az ember változik, s változik a dolga a világban. Ideje van a társaslétnek és ideje az egyedüllétnek. A magány ajándék. Elmélyülni való alkalom. Akit nem ér el, vagy aki nem tudja, mit kezdjen vele, mindenképpen veszít. Akkor is, ha nem tud róla.

Szing Kiao a hangyákat szánta, nem önmagát féltette

Szing Kiao a hangyákat szánta, nem önmagát féltette. A hangyáknak épített hidat. A lényekkel foglalkozott, nem környezetvédelemmel. Mert akkor csak a maga kedvéért csinált volna mindent. A környezetvédelem rajtunk már nem segít. A hegyeket magukat kéne szeretnünk, a folyókat, a medvéket, a halakat, a rókákat, a fákat. Akkor még élhetnénk mi is. Fordítva nem megy. Ha azért szeretjük őket, hogy mi megmeneküljünk…

Én optimista vagyok, bár látom, elbitangolt a világ, a vesztébe

Én optimista vagyok, bár látom, elbitangolt a világ, a vesztébe rohan, ha így folytatódik. De a káosz után rend kell, hogy legyen, s így lesz, bízom benne. A gyerekeknek ezért kell ismerni a gyökereket, s tudni, hogy a világ nem az, amit mindenütt látnak, és a tévéből ismernek. A világ egész másutt kezdődik. A saját bensőmben, aztán a családnál, aztán a közösségeknél. Amik már nincsenek. De mintha egyre születnének.

Márai azt írja a tapintatról és gyöngédségről, hogy az

Márai azt írja a tapintatról és gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem, és becsesebb mint a jóság… Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak… Ez a tapintat nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.

Egyszer megkérdezte tőle, miért van fönn minden hajnalon

Egyszer megkérdezte tőle, miért van fönn minden hajnalon. Azt mondta, vétek aludni ilyenkor, gyerekem. Nézd a leveleken a harmat gyöngyeit, hallgasd a madarak álmos pittyegését, nézz keletre, ahol vörösből folyékony arannyá lesz az ég… Tudod, mi a hajnal? Az éjszaka legkisebb lánya. Tiszta és odaadó.

Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám

Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám apró levelek? Honnan veszi az üzenetet a sötét verem mélyén a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót – induljon? A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat… Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, gondtalan kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon… És ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba… Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ…

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik,

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sohasem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És fájnak… mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában ott legbelül, fel nem tör egy pecsétet… Hogy tartottam valaha a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

Ne visszafelé gondolkodj! Rosszul csináltad? Nem rossz szándékkal

Ne visszafelé gondolkodj! Rosszul csináltad? Nem rossz szándékkal tetted, nyilván. Rájöttél dolgokra, ez elég. Bánod, rendben van. De nem kell meakulpázni, hanem előre figyelni. Arra, hogy most mit teszel. Sajnálni magad és szenvedni lehet egy darabig, csak nem visz előre. De hogy befelé figyelsz, az jó jel. Ne ijedj meg tőle! Változást hoz, és a változásban van a jövő. Minden napnak a maga terhét nézd!

Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során

Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során. Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre. Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete. Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri.