Archívumok

A szeretet nem múlhat el - megmarad

A szeretet nem múlhat el – megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy “az idő majd begyógyítja a sebedet”. Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Hol én emellek téged, hol te emelsz engem

Hol én emellek téged, hol te emelsz engem. Ha lent vagyok, le kell szállnod értem. Hiába jutottál följebb, egyedül nem mehetsz tovább. Fél-lelket nem fogad be a szellem világ. És mivel lenti világok, a lélek pokolkörei vonzanak is bennünket, és minden gyötrelmünk ellenére szeretünk ott lenni – a párkapcsolat mind a mai napig a létező legnagyobb emberi dráma. Örök küzdelem, marakodás, elhárítás, egymás vádolása, fölemelése és lehúzása.

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
– Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!… Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?… Amit nem lehet elmondani.

Egy lezárt kagyló sem létezhet külön

Egy lezárt kagyló sem létezhet külön. Ha szeretsz, erre a széttéphetetlen egységre rádöbbensz: nem tudod, kinek az érzéseit érzed, kinek a gondolatát gondolod, kinek a félelmét féled! Hiába hunyod le a szemed, nem vagy egyedül.

Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha

Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig – s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a “magánszívünk” szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok – kifújom: és az egésszel vagyok… Így védekezünk a fulladás ellen. Más szóval így élünk.

Ha fölnézek az égre, számomra az nemcsak csillagászati felfedezések

Ha fölnézek az égre, számomra az nemcsak csillagászati felfedezések és tudományos magyarázatok halmaza, de életem színjátékának csodálatos díszlete is. Hiába jártak a Holdon, hiába látta Gagarin, hogy csak szürke por van ott, dermesztő hideg és súlytalanság – nekem az a kihűlt csillag: mese-Hold maradt! Éjszaka üzen. Néha elszomorít, néha gyönyörködtet.

Élő szó az, ami vérzik

Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes – hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. “Juj, ezt nem kéne kimondani!” “Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. – S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk – legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem “onnan” jön, bentről, a “dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép – a baj vele az, hogy öl.

Két isteni tulajdonság van bennünk

Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét.

Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?

Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik – nem is a szeretet – hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz… Érezted már?

Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején

Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva.

Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit

Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog – hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a legnagyobb boldogságát véli!

"Minek örüljek?" – kérded

“Minek örüljek?” – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett – és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád.

Egy szerény ember, ha batyujával vagy hátizsákkal gázol

Egy szerény ember, ha batyujával vagy hátizsákkal gázol az áradó vízben, szomorú látvány, de nem olyan leleplező: látszik, hogy mindig közel élt a bajhoz, még ha mindenét elvitte is az ár, előbb-utóbb föl fog állni valahogy. De amikor az álboldogság dől össze, abban mindig van valami leleplező: mintha egy mesevilág díszleteit röpítené el a hurrikán, vagy öntené el a közönyös tengerár.

A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös,

A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit – egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.

Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejárt

Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejárt. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után – hálásan gondolunk vissza egymásra.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (…) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján – abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

A szeretetben nincs felejtés

A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen – hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.

Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat,

Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (…) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát:

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!

Amit el akarok mondani a szeretetről, nem az, amit érzek vagy

Amit el akarok mondani a szeretetről, nem az, amit érzek vagy gondolok, nem is az, amit máshol olvastam. (…) Amit érdemes kimondani, az ott van, a lelkünk mélyén. És, ha valóban találkozni akarunk, csakis ott találkozhatunk, lelkünk legmélyén, mert ott összeérünk – az igazi találkozások ott történnek.

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Ôrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll.

Minden embert másképp kell szeretni

Minden embert másképp kell szeretni. Vagy nem szeretni. Ez is gond. Vannak lelkek, akikkel nehéz összehangolódnunk, mert épp ott szúrnak, ahol fáj. Vagy éppen fordítva: ott bántjuk őket, ahol érzékenyek.