Archívumok

A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat

A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.

Az emberiség nagy része igényli, hogy legyen napi szörnyülködnivalója. Akinek már nem elég valamelyik bulvárlap, az megkaphatja a napi hazugság- és félelemadagját intellektuális csatornákon is. Semmit nem lehet ma elvárni az emberek egy részétől, mert nincs közös szellemi minimum. Megszűntek a közösségek, megszűnt a közös nyelv, mert elveszett a kapcsolatunk a létezés szakrális alapjával. A szellemi gyökérzetet kirántották alólunk, mi meg nézünk ártatlanul, mint akik nem tehetnek a dologról. A hiányokkal terhelt helyzet ellen az ember csak úgy védekezhet, hogy a valóság és az igazság közül az utóbbit választja. Ezzel kiröhögi a valóságként parádézó látszatot.

Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy,

Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.

Meg kell tanulnom örülni magányomnak

Meg kell tanulnom örülni magányomnak. Tegyél, kreálj, írj, ­olvass: élj. Vigyázz, nehogy formák köré rendezd önmagad. Kompromisszumokat kötnöm szükséges ugyan, de nem mindegyik elkerülhetetlen. Szétvert álmok romjainak tengerén hajózom így is – úgy is: megtanulok-e örülni annak, hogy itt lehetek?