Archívumok

Van egy bizonyos érzés, ami a gyomrodban nőni kezd, amikor

Van egy bizonyos érzés, ami a gyomrodban nőni kezd, amikor érzed, hogy elveszted az uralmadat, és semmit sem tudsz tenni ellene. Nehéz, mint a gránit, és éget, mint a tűz. Gondolom, mind ilyenek vagyunk, ez a természetes reakciónk a Föld megállíthatatlan forgására: próbáljuk irányítani az életünket, szerelmünket, a munkánkat és az otthonunkat, és ha ott elveszítjük az irányítást, akkor megpróbáljuk máshol visszaszerezni. Mintha attól, hogy mérgesek vagyunk, megállna a világ.

Felejtsük el egy pillanatra a való világot! Felejtsük el

Felejtsük el egy pillanatra a való világot! Felejtsük el mindazt, amit tudunk! Néha olyanban is hinnünk kell, amit nem látunk: egy álomban, egy regény képzelt világában, ahol az élet következetesebben alakul, és a mesék egyre izgalmasabbak lesznek, mielőtt kialakulna a cselekmény megoldása. De kik vagyunk mi, hogy erőltessük a valóságot? Hiszen sohasem tudhatjuk, hogy a jószerencse angyala mikor kelti életre könyvünk egy lapját, és vet elénk egy kis csodát.

Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte

Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól rész veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végire szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás biztos jele. Idős korunkban, amikor a tempó lelassul és a verseny a vége felé közeledik, időnk legnagyobb részét emlékezéssel töltjük, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon hová is rohantunk annyira.

A szív törékeny műszer

A szív törékeny műszer. Ezért is óvjuk olyan erőteljesen, ezért adjuk oda olyan ritkán, és ezért jelent olyan sokat, ha mégis megtesszük. Vannak szívek, amelyek törékenyebbek másoknál. Valahogy tisztábbak. Mint a kristály az üvegek között, de még összetörve is gyönyörűek.

Minél több dolog változik, annál több marad ugyanaz

Minél több dolog változik, annál több marad ugyanaz. Nem tudom ki volt az, aki először mondta ezt, talán Shakespeare, vagy talán Sting, de ebben a percben ez az a mondat, ami megmagyarázza a legnagyobb hibámat. Képtelen vagyok megváltozni! Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel, minél többet tudok meg az emberekről, annál jobban észreveszem, hogy mindenkinek van hibája. Nem akarok megváltozni, ameddig csak lehet, ilyen akarok maradni, ettől jobban érzem magam, mert ha szenvedsz valamitől, legalább ismerős a fájdalom. Ha rászánod magad a változásra, mindig valami váratlan történik. Ki tudja, milyen fájdalmak várnak rád odakint, lehet, hogy ennél sokkal rosszabbak! Jobb neked a régi állapot, válaszd a járt utat, az nem lehet olyan rossz. Nem követhetsz el hibákat, nem vagy drogfüggő, nem öltél meg senkit – kivéve talán saját magadat.

Michelangelo szerint akkor tudjuk eldönteni egy szoborról,

Michelangelo szerint akkor tudjuk eldönteni egy szoborról, hogy melyek a nélkülözhetetlen részei, ha ledobjuk egy hegyről. A felesleges részek úgyis letörnek róla. Néha az élet is pont ilyen, letaszít minket a hegyről. Amikor leérünk az aljára, csak a fontos dolgok maradnak velünk, és tisztán látunk, amikor kitartunk amellett, amit tudunk.

Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható

Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.