Archívumok

Némely férfi megátalkodott bűnös

Némely férfi megátalkodott bűnös. Az ilyenek racionális dolgokban hisznek, mert ezekről az élet megmutatta, mit érnek; racionális eszközökkel kerestek egy csomó pénzt, s természetesen hisznek benne; hiszik, hogy mindent meg lehet venni. Ezért is annyira hipochondriások. Nemrégiben láttam egy ilyen esetet. Egy nagy üzletember összeomlott és hipochondriás elméleteket gyártott; folyton a világot járta, hogy találjon egy orvost, aki meg tudja gyógyítani. Úgy vélte, betegsége feltétlenül gyógyítható, mivel mindent meg lehet venni, s ezért valahol kell lennie egy ilyen nagy orvosnak. Biztosított róla, hogy bármekkora honoráriumot kifizetne, ha kezelném őt. Annyi pénzt kérhetnék, amennyit csak akarok. Szerinte a dolog pénzzel elintézhető, s ha mégsem, hát csak azért, mert nem elég a felkínált pénz. Emlékszem egy másik gazdag emberre is, aki nem hitt a halálban. Ô is úgy gondolta, hogy az életet meg lehet vásárolni, s hogy a rokonának, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, nem kellene meghalnia. Mintha senkinek sem kellene meghalnia, ha megfizeti a legjobb orvosokat és kórházakat, mert meg tudja engedni magának, hogy életben maradjon.

Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre

Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre közelebb vitt Istenhez. Ma már megingathatatlan meggyőződésem, hogy létezik Gondviselő. Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét. Ezért nem azt mondom, hogy hiszek Isten létezésében – tudom, hogy Ô létezik.

Van egy szép, régi történet egy rabbiról, akitől megkérdezte

Van egy szép, régi történet egy rabbiról, akitől megkérdezte egyik tanítványa: Azelőtt éltek olyan emberek, akik színről színre látták Istent; miért nincsenek ma is ilyenek? Mire a rabbi így válaszolt: Mert ma senki nem tud olyan mélyre hajolni. Bizony, le kell hajolnunk valamelyest, ha a folyamból akarunk meríteni.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.

Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt,

Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.

Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű

Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű kényszer hatására jöttek létre. Amit írtam, belülről támadott rám. Szóhoz juttattam az engem mozgató szellemet. Soha nem számítottam arra, hogy írásaim nagy visszhangra lelnek. Kortársi világom kompenzációját képviselik mind, és ki kellett mondanom, amit senki sem akar hallani. Ezért éreztem magamat, helyzetemet, kivált eleinte, olyan reménytelennek. Tudtam, hogy az emberek elutasítóan reagálnak majd, mert nehéz dolog a tudatos világ kompenzációját elfogadni. Ma kijelenthetem: valóságos csoda a sikerem, több, mint amire valaha is számítottam. De a fő dolognak mindig azt tartottam, hogy kimondtam, amit ki kellett mondanom. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem tellett. Ez persze lehetett volna több és jobb is, de nem az én képességem szerint.

Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok

Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg; hogy megoldódjanak, el kell viselni őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik; azután az ellentétpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. Egyezz ki ellenségeddel! – a külsővel és a belsővel! Ez a probléma!

Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A nyugati ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a szenvedést leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

A szenvedés, mint Eckhart mester mondja, a leggyorsabb paripa,

A szenvedés, mint Eckhart mester mondja, a leggyorsabb paripa, amely a tökéletesség felé visz benneteket. A nagyobb tudatosság üdve elégtételt adó válasz a szenvedésre, amely különben értelmetlen s ezért elviselhetetlen lenne. A jó szándékú isteni akarat kinyilatkoztatása nem szüntetheti meg ugyan az emberben a tökéletlen teremtés miatti szenvedést, de csillapíthatja és értelemmel töltheti meg.

Amikor először látogattam Észak-Amerikába, megdöbbenve

Amikor először látogattam Észak-Amerikába, megdöbbenve vettem észre, hogy nem voltak sorompók a vasúti átjárókban és védősövények a sínek mentén. Távoli vidékeken a síneket még gyalogútnak is használták. Amikor hangot adtam a megdöbbenésemnek, a következő választ kaptam: csak a hülye nem tudja, hogy a síneken negyven és száz mérföld közötti sebességgel közlekednek a vonatok. Az is feltűnt, hogy semmi sem tilos, hanem egyszerűen csak not allowed, tehát nem szabad, hiszen az embert a legudvariasabban kérték, hogy Plesae don`t…

Ezek és hasonló benyomásaim abba a felismerésembe sűrűsödtek össze, hogy az amerikai közéletben az intelligenciára apellálnak és azt várják el; Európában ellenben a butaságra alapoznak. Amerika az értelmet követeli meg és támogatja, Európa pedig hátranéz, hogy lépést tartanak-e a buták is. Sőt még rosszabb a helyzet: az európai kontinens gonoszságot feltételez, s ezért kiáltja mindenkinek a parancsoló és tolakodó tilos-t, míg Amerika a jó szándékhoz fordul.

Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és

Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik figyelembe, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni a gyerekcipőit. Egy harmincéves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják, hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az öreg pedig, aki nem tud figyelni a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkára, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, géphez hasonlóan ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté válik. Micsoda kultúra az, amely ilyen árnyalatokra tart igényt!

Az emberi élet figyelemre méltó paradoxona, hogy épp az,

Az emberi élet figyelemre méltó paradoxona, hogy épp az, amitől a leginkább félünk, a legnagyobb bölcsesség forrása. Legnagyobb balgaságunk a legjobb elrugaszkodási pontunk. Senki sem válhat bölccsé anélkül, hogy ne lenne szörnyen ostoba. Erósz révén tanuljuk meg az igazságot, bűn révén az erényt.

Az ember azonban csak akkor dönthet a saját útja mellett,

Az ember azonban csak akkor dönthet a saját útja mellett, ha azt tartja a legjobbnak a maga számára. Ha valamilyen más utat jobbnak tartana, akkor azt élné és fejlesztené a saját útja helyett. A többi út erkölcsi, társadalmi, politikai, filozófiai és vallási természetű konvenció. Az a tény, hogy a konvenciók mindig virágoznak valamilyen formában, azt bizonyítja, hogy az emberek elsöprő többsége nem a saját útját, hanem a konvenciót választja, s ennek következtében nem önmagát fejleszti, hanem egy módszert, s vele a saját teljességének rovására egy kollektívumot.

A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító,

A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.

Az embernek harmóniában kell élnie önnön természetével. Ehhez előbb meg kell ismernie önmagát, majd a felismert igazságokhoz kell igazítania az életét. Mit szólna például egy vegetáriánus tigrishez? Nyilván azt mondaná, hogy csapnivaló egy tigris ez.

Az ember rabjává válhat egy elragadtatottságnak, ha nem érti

Az ember rabjává válhat egy elragadtatottságnak, ha nem érti meg idejében, miért vált elragadtatottá. Meg kellene egyszer kérdeznie magától: Miért ragadott úgy el ez a gondolat? Mit jelent ez rám nézve? Egy ilyen szerény kételkedés megóvhat bennünket attól, hogy saját eszméinknek maradéktalanul és örökre rabja legyünk.

A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak

A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak sem jelentenek már semmit. Úgy tűnik, most sokkal inkább az a fontos, hogy mindegyikünk biztos legyen a maga beállítottságában. Az egyes ember azonban, aki úgy véli, messzire hallik a hangja, csak azt teszi valószínűvé, hogy azok közé tartozik, akik szintén mondtak valamit, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek valamit, miközben valójában semmit sem tettek. Túlságosan olcsók lettek a szavak. A létezés nehezebb, s ezért szívesen helyettesítik szavakkal.

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz,

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.

Képtelenek vagyunk együtt élni dolgokkal úgy, ahogy vannak. A vélemények fontosabbak számunkra, mint a valóságos élet, és hajlamosak vagyunk rá, hogy inkább higgyünk a szavaknak, mint a tényeknek.

A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy

A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható csírafelépítményekből, és csak amit teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és rosszat csalogat elő; olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben. Eleinte nem tudjuk, milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz készülődik bennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és csupán este lesz világos, mit kezdett el a reggel.

Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát,

Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.

Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét,

Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (…) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.

Bizonyos dolgokat az életben úgy kell megélnünk, mintha azok

Bizonyos dolgokat az életben úgy kell megélnünk, mintha azok arra lennének rendeltetve, hogy érett gyümölccsé legyenek, s ha mégsem érnek meg, akkor hát elejtjük őket. Játékosan kell őket felfognunk, gyermeki módon, előítéletek nélkül. Mihelyt előítéleteink vannak, bizonyos lehetőségeket kizárunk, s életünk nem gazdag többé.

Fontos, hogy legyen valamilyen titkunk, és sejtsük, hogy van

Fontos, hogy legyen valamilyen titkunk, és sejtsük, hogy van nem tudható dolog is. Ez némi személytelenséggel, egyfajta numinózummal tölti be az életet. Aki sohasem tapasztalta, fontos dolgot mulasztott el. Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is, nemcsak olyanok, amelyek a várakozásnak megfelelően történnek. Beletartozik ebbe a világba a váratlan és a hallatlan. Csakis így teljes az élet.

A teli kelyhet szépen üríteni ki, ugyan kinek sikerülne ez?

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad – efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.