Archívumok

Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem

Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget, s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni – olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülni.

Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike. (…) Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De gondolkodó nádszál. Még ha eltaposná is a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.