Ha az ember az individuáció útját járja, ha éli az életet, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem -, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképp nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.

Az út a végtelenbe fut, és a mulatság sosem ér véget.

Az élet olyan, mint a tízsebességes bicikli. Legtöbbünknek vannak soha nem használt sebességfokozatai.

Rosszul él, aki mindig csak élni kezd.

Az élet olyan, mint egy szennycsatorna. Hogy mit lehet kihozni belőle, az attól függ, hogy mi lett beleadva.

Egy nap majd megbüntetnek minket, amiért elpazaroltuk a fényt, elpazaroltuk a csillagokat, elpazaroltuk a színeket és a harmóniát, amit nem tudtunk lelkünk legmélyén megőrizni.

Gyakran kölcsönt veszünk fel a jövőnkből, hogy múltunk adósságait fizessük ki vele.

Az egyik leginkább zavarba ejtő élmény gyermekkorban, hogy bármennyit mész, sosem éred el a látóhatár szélét. Pedig mindig úgy érzed, valahol csak vége van. Napjainkban senki sem képes elérni a változások horizontját. Az egyetlen lehetőség, hogy állandóan haladunk e horizont felé. Azt hiszem, igazi áldás, hogy a távlat mindig meghaladja a lehetőségeinket. Ha mindent megkapnánk az életben, hajónkat nem fordítanánk a csillagok felé.

Saját magunk szőjük sorsunkat, a jót is, a rosszat is, eltéphetetlenül. Az erény és bűn érintése alig-alig hagyja rajta kéznyomát.

Játék az élet, rosszul megkevert kártyákkal, gondokkal. Bajjal teli szerencsejáték, hol a vak esély uralkodik.

Az élet ajándék, melyet vissza kell adni, de addig is boldognak kell lennünk.

Az élet tele van egyszerű dolgokkal, és belefáradt már, hogy állandóan az ismeretlent hajkurássza.

A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.

Akinek a lé határozza meg a tudatát, az csak törtet,
De ha szívből élsz is, jól vigyázz, mert az meg összetörhet.
Harcolj, hogyha fontos! A Félelmedet küzdd le!
De ha fehéren és feketén látsz csak, az élet neked szürke.

Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.

A megszületésed egy hiba, és az egész életedet arra fordítod, hogy ezt korrigálni próbálod.

Az életnek nincs tartalma – mégsem lehet csak úgy elhajítani, mint egy kilőtt patront! Talán még használható lesz a harcban, ha eljön majd annak az ideje, és akkor rá is szükség lesz.

Mi haszna , ha érted az élet értelmét és természetét, de sosem érezted és élted azt? Inkább azon vagyok, hogy egyétek meg a pudingot, sem mint hogy spekuláljatok rajta.

Sohase feledd, hogy kívánj magadnak valamit. Ebbe sohase szabad belefáradni. Beteljesedés, azt hiszem, nem létezik, de vannak olyan vágyak, melyek hosszú ideig, egész életen át eltartanak, úgyhogy a beteljesülést az ember nem is tudná kivárni.

Az életnek egy-kettőre vége, és utána már semmit sem kapunk, akár vidámak voltunk, akár szomorúak.

Csak az egyes emberben töltheti be értelmét az élet.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.

Tudnotok kellene: bármit is csinál az ember, mindenképpen örökké él. Legfeljebb ruhát cserél. Hogy mikor, annak nincs jelentősége. Az élet örök.

Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül – keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük – megunva engem – eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.

Csak a halál árnyékában élve érti meg az ember, milyen leírhatatlanul csodálatos az élet.

Az út egy, de mindenki másképp járja.

Az ostoba azért él, hogy egyék és igyék, az okos azért eszik és iszik, hogy éljen.

Játszom a jövővel
És a szerelemmel,
Az én eltört, árva,
Furcsa életemmel.

Könnyebb egyszer s mindenkorra odadobni életünket, mint apránként áldozni fel a mindennapi harcban. Ha megkérdeznék tőlem, melyik út vezet az égbe, azt felelném: a legfáradtságosabb.

Az ember csak akkor ura az időnek, ami maga az élet, ha órákra, percekre és másodpercekre, azaz az emberi lét rövidségével arányos darabkákra tagolja. Az élet csak azért tűnik olyan kurtának a szemünkben, mert meggondolatlan módon balga reményeinkhez mérjük.

Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létét, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

Az élet teljes érzése a halál tudatának pillanatában kezdődik. Minden egyéb addig csak eszközöcske, tehetetlen játék.

Az élet egy vidámpark, és nem gondolunk a nyitvatartási órák utáni időre.

Egy hasztalan élet egyenlő egy korai halállal.

Át nem gondolt életet nem érdemes élni.

Semmi sem tölt el nagyobb csodálattal, mint az, ha valami ellene szegül a természet törvényeinek, ha valami megmagyarázhatatlan hirtelen megbolygatja jól berendezett, megszokott kis világunkat.

Az értelem hiánya akadályozza az élet kiteljesedését. Sok minden, talán minden elviselhető, ha értelme van.

Az élet feltérképezetlen terület. Lépésről lépésre derül ki, milyen.

Élete középső szakaszában a legtöbb ember megszokja a hétköznapok taposómalmát, és olyan gépiesen végzi mesterségét, ahogy nyakkendője csokrát köti meg reggelenként. Pedig hány olyan ember van ezek közt, aki valamikor saját egyénisége szerint akarta megformálni életét, sőt még a világot is meg akarta kissé változtatni!

A világ csalásokon nyugszik, az élet pedig csalódás.

Hiszen nem is létezel igazán, ha csak gépiesen éled az életed, de nem látod meg a világ szépségeit.

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

Ez a végső mentőöv: mindenki vigyázzon arra, hogy a saját története szép legyen. És amikor az utolsó lélegzetét veszi, akkor úgy emlékezzen vissza, hogy ezt érdemes volt végigcsinálni.

Az élet kísérlet arra, hogy az ideálból valóság legyen.

Az élet túl értékes ahhoz, hogy ok nélkül feláldozzuk.

Ha tanúi lehetünk egy születésnek, többé nem kérdőjelezzük meg az élet értelmét, egyszerűen tudjuk, hogy van.

Mi a nagy élet? Egy ifjúkori gondolat, melyet érett korban megvalósítunk.

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy a maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.

Szomorúak vagyunk tizenhat éves korunk szomorúságával, szerelmeink megtört vonala grafikonszerűen előttünk van, óvatosan örülünk a holnapoknak, nagyon távoli medvék bőrére iszunk, és tíz kilóméter körzetben meghallunk minden zajt. (…) Nyár van, és intenzíven érzem, hogy tél lesz, fehér ruhás karácsony, amikor a tea különösen ízlik. Szeretnék korallszigetek zöld lagúnáiban hajózni… Mindent szeretnék, és vágyódásommal mindenben részes vagyok. Ezek a napok, amikor valaki meg szokott halni.